Kis-Küküllő menti népzene
Honismeret, 1996/2. 74-77.
Muzică populară din valea Tîrnavelor [Kis-Küküllő menti népzene. Szászcsávás]
Bukarest, Electrecord, EPE 03468 hanglemez, [1989]
Abban a bizonyos
1989-es esztendőben ezzel a címmel szerettem volna megjelentetni a
Kis-Küküllő menti Csáváson gyűjtött népzenei felvételeimből egy
válogatást a bukaresti Electrecordnál. Kapcsolatom az akkori Románia egyetlen
hanglemezgyárával 1985-ben kezdődött, amikor Gyimesi népzene címmel
adtam közre hangzó felvételeket gyűjtéseimből (EPE 02686). Ezt
követte a Sóvidéki (ST-EPE
*
"Kis-Küküllő vidéke - ismeretlen föld" -- így kezdi dr. Kós Károly e táj tárgyi népművészetét bemutató munkáját (Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest, 1978). Megállapítását a vidék néprajzi értékeit föltáró szórványos és viszonylag kései gyűjtések, közlések fölsorolásával indokolja. Elmondhatjuk, hogy a népzene- és néptáncgyűjtések vonatkozásában, egészen a közelmúltig, még kihangsúlyozottabb volt a tájegység "fehér folt" jellege. Az idevonatkozfehér folt jellege. Az ide kapcsolódó kutatások történetét Martin György összegezte (A Maros-Küküllő vidéki magyar táncdialektus. Zenetudományi Dolgozatok. Budapest, 1982).
Kriza János Vadrózsák című népköltési gyűjtenménye (újabb kiadása: Bukarest, 1975), valamint Orbán Balázs nagyszabású monográfiája (A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból I-VI. Pest, 1863-73.) a székelység népi kultúrájára korlátozódva, a Kis-Küküllő folyásának csak a felső szakaszára terjedt ki. A néprajzi szakirodalom Kis-Küküllő vidékének viszont a folyó középső és alsó völgyét tekinti, szakszempontok alapján hozzávéve a Maros-Küküllő közét is egészen a két folyó egymásba torkollásáig. Így közel hatvan település vonható e viszonylag nagy táj körébe, amely néprajzilag három kisebb részre tagolódik. Vízmelléknek nevezik a tulajdonképpeni Kis-Küküllő mentét, Felföld vagy Hegymegett a neve a Malozsa és Szárazvám patakok völgyének, végül a Maros-Küküllő összefolyásának környéke képezi e népzene- és néptáncdialektus nyugati részét. Legkorábban az utóbbi terület táncairól és zenéjéről készült följegyzés Lázár István tollából, aki Bethlen kollégiumi tanársága idején járta a falvakat, a múlt század végén. Néhány évvel később ugyaninnen népköltészeti adatokat közölt Mailand Oszkár, a román-Bethlen-kollégiumi tanársága idején (1889-től kezdve) járta a Nagyenyed környéki falvakat (Alsó-Fehér vármegye magyar népe. Nagy-Enyed, 1896). Néhány évvel később ugyaninnen közölt népköltészeti adatokat Mailand Oszkár, a román-magyar folklórkapcsolatok korabeli jeles kutatója (Magyar Népköltési Gyűjtemény VII. Székelyföldi gyűjtés. Budapest, 1905). Ezzel meg is szakadt egy időre a gyűjtés fonala.
Bartók 1924-ben megjelent kimutatásában, amely az addig végzett magyar népzenei gyűjtéseket összesíti, egyetlen dallamot sem találunk erről a vidékről (A magyar népdal. Budapest, 1924). A második világháború után Jagamas János vezetésével intézményes keretek között folytatott gyűjtőmunka a nyugati területről 153, a hegymegetti részről 54 dallamot hozott felszínre. Mindebből három népdalgyűjteményben összesen 93 dal jelent meg nyomtatásban (Szenik Ilona - Almási István - Zsizsmann Ilona: A lapádi erdő alatt. Bukarest, 1957; Szegő Júlia - Sebestyén Dobó Klára: Kötöttem bokrétát. 150 népdal. Bukarest, 1958; Jagamas János - Faragó József: Romániai magyar népdalok. Bukarest, 1974). Jellegüknél fogva ezek a kiadványok nem tartalmaznak hangszeres dallamokat, amelyeknek kutatása később, a hatvanas években föllendülő néptáncgyűjtés szerves részeként kezdődött el. A hegymegetti rész néprajzi képének kirajzolásához jelentősen hozzájárult Horváth István írói falurajzával, amelyben a táncalkalmakról is találunk leírást (Magyarózdi toronyalja. Bukarest, 1971). A szerző hangszalagra rögzítette a falu korabeli zenészeinek muzsikáját is, de ezt az anyagot nem foglalta kötetébe. Az első idevonatkozó hangszeres közléseket az erdélyi népzenekiadványok közül a Herţea-Almási-féle gyűjteményéban ben találjuk. Az abban közölt 5 táncdallam szintén a Hegymegettről való (Herţea, Iosif - Almási István: 245 népi táncdallam. Csíkszereda, 1970). Az ötvenes évektől kezdve Magyarországon kiadott gyűjteményes kötetekben található szórványos közlésekhez képest kiemelkedő jelentőségű a nyugati részhez tartozó egyik település dalait és táncait bemutató két kötet (Kiss Lajos: Lőrinczréve népzenéje. Karsai Zsigmond dalai. Budapest, 1982; Karsai Zsigmond - Martin György: Lőrincréve táncélete és táncai. Műhelytanulmányok a Magyar Zenetörténethez 10. Budapest, 1989).
A fentiekből látható, hogy leginkább a Vízmellék népzenéje maradt ki a közlésekből, bár az utóbbi időévtizedekben itt is jártak gyűjtők (Almási István, Bandi Dezső, Demény Piroska, Kallós Zoltán, Lőrincz Lajos, Szabó Csaba, Szabó Éva, Szenik Ilona és diákjai). Ezért esett a válszaasztásom arra, hogy ezen a hanglemezen egy vízmelléki falu, Csávás (régiesen Szászcsávás, románul Ceuaş, németül Grubendorf) hagyományos háromtagú zenekara nyújtson ízelítőt a vidék zenei hagyományaiból. A felvételeket Csáváson készítettem 1986. január 2-án és április 25-én. (Ezúton mondok köszönetet a helyszínen nyújtott segítségért Dézsi Ferencnek és Szilágyi Pálnak.) Tudni kell azonban, hogy a csávási zenészek mind a három kistáj falvaiban muzsikálnak, ismerik és betartják az alapjában egységes nagytáj népzenéjében tapasztalható kisebb, aldialektális küllönbségeket. A több generációt átfogó csávási zenészdinasztiából a gyűjtés időpontjában legösszeforrottabb bandát szólaltattam meg. Tagjai: Jámbor István "Dumnyezó Pista", prímás, sz. 1951 (a falubeliek szerint "istenien muzsikál", vö. román Dumnezeu ' Isten'), Mezei Ferenc "Csángáló" brácsás, sz. 1951 (kiskorában kövér volt és ezért imbolyogva járt, vö. cigány csang ' térd') és Csányi Mátyás bőgős, sz. 1953.
Akárcsak Erdély legtöbb részén, ebben a kisegyüttesben is a
hegedűre jut a dallamhordozó szerep. Ez a hegedűjáték
hangképzésben, vonókezelésben, díszítéstechnikában eltér a "klasszikus"
(zeneiskolában tanított, valójában a későromantika korában lerögzült)
szabályoktól, ami részben egy korábbi stílus továbbélésével, részben a tánchoz
való maximális alkalmazkodással magyarázható. Elsődlegesen az utóbbi célt
szolgálja a két kísérőhangszer is. A brácsa, amit kontrának
is neveznek, három egy síkban fekvő húrral van ellátva, amelyek egyszerre
szólalnak meg. Ennek a húrozásnak az eredetét még nem sikerült kideríteni, de
megjegyzendő, hogy a középkori rotta nevű vonós hárfacitera
húrjai ugyancsak egy síkban helyezkedtek el, s korabeli nyugat-európai
ábrázolásokon láthatunk egyenes húrtartó lábbal ellátott, néha szintén csak
három húrral fölszerelt vonós hangszereket, például a 13. századi Amiens-i
székesegyház nyugati homlokzatán látható szoborkonzolon vagy a Santiago de
Compostela-i dóm középső portáléjának ívpárkányán, Matteo mester alkotása
1166-1188 körül (Darvas Gábor: Évezredek hangszerei. Budapest, 1975:
199; Gülke, Peter: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. A középkor zenéje.
Budapest, 1979: 118, 12-13. kép).
Amint a lemezfelvételen is hallható, a
kontrakíséretben kizárólag dúr hármashangzatokat alkalmaznak. A harmonizálás
vezérelve a dallami főhangokra épülő dúrakkordok megszólaltatása. A
bőgő is a dallam pillérhangjait húzza meg. Így az együtthangzás
egyfajta mixtúrás heterofóniát eredményez (bővebben lásd: Pávai István: Népi
harmóniavilág I-III. Művelődés 1979/12, 1980/1-2.). Ugyanebben a
faluban ismeretes egy szájhagyományos énekes többszólamúság, amit egyházi
népénekek, névnapköszöntők, kurucdalok és egyéb történeti énekek mellett ezeknél
régiesebb stílusú népdalokra is alkalmaznak. A jelenséget Szabó Csaba
vizsgálta, megállapítva, hogy ez a 18. századi kollégiumi zene egy válfajának
maradványáról van szó, amelyet diákok terjesztettéek el falun, ahol
hagyományossá vált (A szászcsávási hagyományos harmónia. Zenetudományi
Írások. Bukarest, 1977). Ebben is hármashangzat mixtúrák jönnek létre a
szólamok szinte kizárólagosan párhuzamos mozgása következtében, de nem mindig
dúr terccela hármashangzatok nem mindig dúrtercesek, hanem - leszámítva a
kötelezően dúr jellegű záró hármashangzatokat -, az illető
hangrendszer függvényében, a hangsor adott fokára természetesen építhető
dúr vagy moll terccel- vagy mollterceket tartalmazzák. Ezzel szemben a
hangszeres gyakorlat kötelező "kötelező" dúrakkordjai a
hangkészletet állandóan rendszeridegen hangokkal bővítik. Ez olyan
lényeges különbség, ami szerintem kizárja a két harmonizálási mód közvetlenül
egymásból való származtatását.
A hanglemezen közreadott dallamanyag a népéletben betöltött szerepét tekintve tánczene. Még a 6g jelzetű Rákóczi-induló is, mert régen a lakodalmi menettánc dallama volt, ugyanakkor a lányok kimuzsikáltatására és a táncalkalom befejeződésének jelezésére is használták. A táncok közül a lassú és gyors csárdás, a szökő, valamint a sűrű verbunk mindhárom kistájon ismert, de helyenként több más névváltozata van. Ez a gyors legényesek típusába tartozó táncUtóbbi a gyors legényesek típusába tartozik, a Vízmellék felső részén sűrű verbunk, alsó részén magyaros, a többi területen többnyire pontozó néven ismert. A féloláhost csak a Vízmelléken járják, míg a lassú pontozó másnéven szegényes vagy vénes), más néven szegényes vagy vénes, pontosan erről a vidékről hiányzik. Érdekes, hogy a vízmelléki lassú csárdásnak két változata van, amelyeket lassú és gyors jelzőkkel különböztetnek meg, míg a köztudatban gyors csárdásként ismert táncnak itt szökő a neve. A lemez első oldala külön mutatja be az egyes táncok zenéjét, a második oldal pedig a felső vízmelléki táncrendet (párt), vagyis a táncoknak a hagyomány által szentesített sorrendjét követi.
Mindegyik táncfajtához számos dallamot szoktak játszani. Ezek közül a lemezen csak egy kisebb mennyiség került bemutatásra. A válogatást úgy végeztem, hogy túlnyomó többségbe kerüljenek a magyar népzene régi rétegeihez tartozó darabok. Ezeken belül föl kell hívnom a figyelmet az ún. jaj-nótákra. Kodály nyomán a szakirodalom azokat a dallamokat illeti ezzel a névvel, amelyek különböző bővülések által eltérnek népdalaink "szabályos" formáitól, s ezeket a bővült részeket az énekesek gyakran aj-aj, ja-jaj vagy más szövegpótló szótagokra énekelik. Sokszor a bővülés minden dallamsort kétszeresére növel, miáltal egy dallamversszakra két szövegversszak is énekelhető. Jagamas János ezeket a bővült strófákat elsősorban a Mezőségre tartja jellemzőnek, ahol az általa vezetett kutatatómunka nyomán 18 ilyen dallamra bukkantak, de megjegyzi: "A szórványos adatokból arra a föltevésre következtethetünk, hogy régebben másutt is létezhettek". Azt is megállapítja, hogy a Maros-Küküllő vidékén "a dallamok egy része [...] rokonságot mutat a mezőségi jaj-nóta típussal" (Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez. Zenetudományi Írások. Bukarest, 1977). A csávási lemezen található 18 párostánc- és énekelhető férfitánc dallamból 12 jaj-nóta, ami nyilvánvalóan bizonyítja Jagamas feltételezésének helyességét, ugyanakkor látható, hogy a korabeli adatok szórványossága a gyűjtések fönnebb kimutatott hiányosságaiból származik.
Szólnom kell még a lemez első oldalának utolsó dallamáról (5), amelyet Csáváson leginkább az Agásztetőn megfútták a trombitát kezdetű szöveggel énekelik. Hangszeres előadásban, hegedű és bőgő nélkül, csak a háromhúros brácsával szokták játszani úgy, hogy az akkordok közül kihallatszodjék a dallamvonal. Az adatközlő így nyilatkozott róla: "A vén nagytatámtól, a vén Kráncitól [tanultam]... Prímás vó' t, de amikó' valaki kevetelte, e' vette [a háromhúros brácsát] s e' jáccotta úgy, me' ő tutta, s ő szerette eszt a nótát ... Úgy kevetelték a csávási népek [csak kontrával]... kérték, táncoltak, szerették ... reggel felé mikor elbomlott a vendégség". (Kottával közli Pávai István: A moldvai és az erdélyi magyarság népi tánczenéje. Budapest, 1993. 143. sz. Az akkordokból kihallszó dallamhangokat ott rombusz alakú kottafejek jelzik.)
Forrás: www.pavai.hu